Gyermekkorom óta élek, halok a könyvekért. Teljesen mindegy volt eleinte, hogy mese, történelmi, filozófikus, esetleg csillagászati vagy ponyva. Olvastam, mert elvitt egy csodavilágba. És ez a csodavilág az idők végéig elkísér.
- Apucika, mondasz kettőt?! - Mondja esténként a kislányom. Ez két mesét jelent. Kettőt, amit nekem kell vele közösen ad-hoc alakítani. Igen rémisztősen-csodás feladat, de a végére mindketten kacagunk, és őkelme szépen elcsendesedik.
Aztán egyszer elkezdtem ezeket a közösen-kacagós meséket leírni. Hát tessék. Életre keltek a kóficok. Most aztán már nincs megállás.
Nekem nagyon tetszik. Képes vagy úgy írni, hogy az ember beleéli magát. Szerintem nagy sikere lesz.
Az a finom humor, amit belecsempészel a meséidbe, egyfajta fűszerként szolgál, hogy ne csak a gyerek, de mi felnőttek is elborultan kacagjunk olvasás közben. Szerintem nem vagy normális. 🙂
Világhírű! Engem egy olyan világba vittél el, ami eddig is ott volt, csak nem tudtam eléggé lazítani. Nem láttam. Most már képes vagyok felszabadultan nevetni is.